2016. július 28., csütörtök

II.rész

Sziasztok elérkezett a pillanat. Ezt a részt egyedül bétáztam ki, ezért remélem nem hagytam benne olyan nagy hibát. A következő rész majd úgy egy hét múlva várható. Remélem tetszeni fog ez a rész. Bár nem olyan esemény dús de az érzések megint kavarodnak.
Jó olvasást!!


II.rész:

Magyarország, Budapest

„Az ölelés oldja a stresszt, növeli az összetartozás érzését, csillapítja a fájdalmat ” - ismeretlen


- Sajnálom tökmag – régi becenevem hallatán elakadt a lélegzetem. Feltett kérdésemre viszont érzések hada lepte el szívemet. Melyek leginkább könnyekben mutatkoztak meg. A sós cseppek szinte megállíthatatlanok voltak, hisz’ rég kikívánkoztak már. Mert ezek nem a bűnbánat, félelem és szenvedés könnyei, hanem a gyászé, mely súlyos teherként nyomta a vállamat. Régi emlékeim feltörésével, megvilágosodott előttem szörnyű múltam jelentősége. A hit, hogy nem szeretnek gyalázatos dolgokra kényszerített, amire vissza gondolva egyáltalán nem vagyok büszke. Mégis földbe döngölt a haláluk, legfőképpen apa miatt. Szemeiből szín tiszta szeretett tükröződött, ahogy saját életét feláldozva kimentett az égő roncshalmazból. Most ugyan azt a fényt látva szorongás lett rajtam úrrá. Magamba zuhanva ültem fel az ágyon és zúzódott kezeimet bámultam.
Jóleső bizsergés jelentkezett testrészeimben, ami a jól ismert fájdalom előfutára. Valószínűleg a gyógyszerek hatása megszűnt. Kevésbé volt intenzív, mint a balesetkor, azért koncentrálom kellett, hogy ne vegyem észre. Az önsajnálat által keltett köd kezdett el párologni egy meleg kéztől. Ami gyöngéden felemelte fejemet. Ezzel együtt barna írisze belém mélyedt, néma szavai hatására újból feléledtek saját poklom ördögei. Régen egy pillanat alatt legyőztek, most azonban homlok csókja elűzte kétségeimet. Nem bírtam tovább hangot adtam félelmeimnek. Szoros ölelése pedig életet lehelt elgyengült testembe.
Pár röpke perc volt az egész, nekem mégis az öröké valóságnak tűnt.
Annyit tudtam, csak kinyögni, hogy sajnálom. Folyamatosan ezt az egy szót suttogtam, miközben a nyakába fúrtam a fejem. Közel éreztem magam egy hisztérikus rohamhoz, bár ahogy a karjaiba tartott, mindent száműzött kusza gondolataim közül. Lassan próbáltam engedni görcsös szorításomból, majd kényszerítettem magam, hogy eltávolodjak tőle és végre erőt véve a szemébe nézzek.
- Nem maradnál itt még egy kicsit? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Természetesen.  Aludj, csak nyugodtan itt leszek – mondta miközben leoltotta a lámpát, majd vissza tért hozzám és újból elfoglalta a helyét. Hanyatt dőltem az eléggé kényelmetlen kórházi ágyon és igyekeztem összpontosítani Dánielre. Sajnos, még mindig utálom ezt a helyet. Lassan, forgó agytekervényeim kezdtek leállni, szemhéjam elnehezülni, ami egyet jelentett a rémálmokkal.


Azt a bizonyos napot követően nem kételkedtem tovább Dánielben. Be tartotta ígéretet, ott állt mellettem hullafáradtan, de fogta a kezem és vigyázott rám. Az elkövetkező napokon elég vacakul keltem. Össze törtnek éreztem magam, de hisz az is vagyok. Sajnálatos mód egyedül voltam a szobába, pedig reménykedtem, hogy megint itt lesz. Éjszaka nem aludtam valami fényesen, bár erre számítottam is. Hirtelen az ajtó kivágódására lettem figyelmes, majd egy csapzott és csurom vizes bátyó állt meg a szoba közepén. Végig néztem rajta és végül az ázott ruháját, valamint kölyökkutya szemét látva kitört belőlem a nevetés. Olyan édes látványt nyújtott, ahogy megszeppenve figyelte a reakciómat. Hamar kapcsolt, mivel megajándékozott egy hatalmas vigyorral, a szeméből pedig csak úgy sütött a szeretett. Annyira hiányzott nekem ez, mint a levegő. Már négy hete látogat, amikor csak kell. Rendszeresé vált beszélgetéseink miatt úgy érzem, mintha minden a régi lenne. Újból közel tudhatom magamhoz a bátyámat. Mondhatjuk azt is, hogy újból megismerkedtünk egymással. Elmesélte mi történt vele Németországban. Meghökkenve hallgattam, hogy megismerkedett egy lánnyal és már több mint négy éve járnak, valamint egy hatalmas cég vezérigazgatója.  Össze szorult a szívem, mikor megkérdezte zavar-e ez engem. Nem mondhattam, hogy egy kicsit féltékeny vagyok, hiába megkönnyíteném a helyzetét, ha kezdeményeznék. Ezért mosolyogva fogadtam az összes olyan hírt mely újra feltámasztotta bennem a kétely mocskos ördögeit. Minduntalan a fejembe járt az, hogy felesleges vagyok az életébe. Hamar visszanyertem lélekjelenlétemet, mivel a rutin vizit megszakította önmarcangolásomat és elhatároztam bármi is lesz mindig őszinte maradok magamhoz és Dánielhez is. Mire összpontosítottam Dánielt nem láttam a szobába. Eluralkodott rajtam a pánik, mégse mutattam. Főorvosom megint a bűvös kérdéssel kezdte a napot. Szinte már hiányolnám, ha nem mondaná. Azonban nem szabad elfelejtenem, hogy mindenféleképpen beszélek Daniellel ennek a végén.
- Hogy érzi magát?
- Jól, nem változott különösebben semmi. Mikor lesz vége ezeknek a kezeléseknek? – zártam rövidre.
- Még mindig nem ajánlanám a korai távozást. Szépen gyógyulsz, de nem olyan gyorsan, mint az várnád. Azért egy combnyaktörés nem semmi és még lesz vele probléma. Hisz gyógytornászhoz kell majd járnod, de azt már Németországban fogod elvégezni. Belső vérzésed már nincsen, a bordáid lassan, de gyógyulnak és hát az oldalad. Ami ugye a legsúlyosabb sérülésed volt. Nem lesz egy sétagalopp, még hónapok kellenek neki, mire begyógyul. Szóval azzal nagyon vigyázni kell, mivel bármilyen rossz mozdulattól kiszakadhat a varrat. Három hete azt hittük, hogy a kómából se fogsz felébredni. Hihetetlenül szerencsés vagy, ezt jegyezd meg. Jó eredményeket mutatsz, azonban a kötelező gyógyulási időt mindenféleképpen itt kell el töltened. Mondta a bátyád, hogy ő is minél hamarabb el szeretne vinni téged. Meg akartam veled ezt beszélni, ezért ment ki. Remélem nem feleslegesen jártatom a számat. Nem erőltetek semmit, meg kell értenetek, mint orvos csak jót akarok a betegemnek. Remélem, átgondolod a helyzetet. Ma még elvégzünk egy MRI-t az oldaladon, utána békén hagyunk egy kis időre. További jó napot Leire – megvártam, míg kimegy, s kifújtam a bent ragadt levegőt. Aztán szótlanul vártam Dánielre, mégse jött.
Gondolom neki is leállt hegyi beszédet tartani Dr. Hoffman. Akármennyire is szeretné, nem maradok a szükségesnél tovább itt. Minél hamarabb el akarok tűnni ebből a városból és ebből az országból. Csak remélhetem, hogy magával visz. Legközelebb az MRI után láttam Dánielt, sűrű bocsánatkérések közepette. Hiába nyugtattam semmi hatása nem volt. Kénytelen voltam hangosabban rászólni.
- Befejeznéd végre! – kiabáltam rá, mire barna szemeivel rám meredt – Köszönöm. Nem kell aggódnod, nem haragszok, rengeteg mindenért hálás vagyok neked, ámbár megengedhetek magamnak egy kis depressziót. Mivel a te szüleid is voltak, főként az én hibámból hallottak most. Ha nem lennék ilyen elcseszett gyerek, akkor gondtalanul élhetnéd tovább az életed Hope-pal. Nem akarok zavaró tényező lenni számodra. Kérlek, ne kérj bocsánatot a semmiért, mert nekem fáj így látni téged – törtek fel belőlem a mondatok. Hüppögtem egy párat a visszatartott zokogástól. Jól tudom miért kért bocsánatot, de tiszta vizet kell öntenem a pohárba.
- Leire, honnan vetted ezt a fejedbe. Még ha hibáztatnálak is, szeretlek és ezen nem változtat semmi. Azonkívül nem hibáztatlak, csak még nem jöttél arra rá, hogy a rossz döntéseknek melyek téged és a szüleinket is félrevezették, semmi köze a balesethez – ült le mérgesen a székére. Sokáig néztünk farkas szemet, noha megtörtem. Szégyellem magam, merthogy dolgozik bennem a félelem, mely taszításra kényszerít. Mielőtt elaludtam volna kimondtam azt, amit nehéz beismernem.
- Igazad van.


Hamarabb eltelt az az egy hónap, mint vártam. Volt mikor a napok összefolytak, egyébként rutinosan telt el az összes nap. Reggel felkeltem, már várt rám Dániel, kivizsgálások és vizitek sora, majd ismételten alvás. Van, hogy rémálmokkal teli, máskor viszont semmi. Olykor a depresszió kerülgetett, nem sokat ettem, vagy alig beszéltem. Ekkor Dániel kivitt a kórház kertjébe ahol könnyeben tudtam rendezni a bennem tomboló vihar kárait. Sok mindent megbeszéltünk köztük az eddigi életemet. Nem az egészet és egyáltalán nem részletesen, de elmeséltem, amit még úgy gondoltam nem billent át az érzelmeim súlyos határán. Kiöntöttem a szívemet, főként pasi ügyben, bár alig ha mondhatnám, hogy egy 16 éves lánynak van szerelmi bánata. Vissza emlékezve nem is volt, csak egy gyermeteg ábránd, melyet az idő szerte oszlatott.
Képtelen voltam haragudni a testvéremre, többet ért a jelenléte megannyi sutba vágott évnél. Mégis a szívem megkönnyebbült, miután elhagytuk a kórház területét. Dr. Robert Hoffmann csak szigorú feltételek mellett engedett ki és ebbe beletartozott a rengeteg pihenés. A kocsiba beszállva újra oda tartottam, ahonnan úgy próbáltam szabadulni. Szinte rettegtem a viszontlátástól, holott bátyó megnyugtatott, mostantól soha nem fog elengedni, bármit teszek ő ott lesz velem. Segíti az utamat, támogatni fog, és ami a legfontosabb biztatni, hogy hallgassak a szívemre.
Furcsa volt újra látni azt a házat, amihez nem sok jó emlék köt, mégis itt vagyok lehetőleg utoljára. Feszültségem elpárolgott, mikor is Dániel kivett a bérelt kocsijából és az ölébe vitt az ajtóhoz. A jobb lábamat nem igazán tudom használni, ezért is kell majd fizikoterápiára járom Németországban. Jól esik ez a gondolat, végre új lappal kezdhetek, és meglátjuk, mit rejt jövőm.
Gyorsan leültetett a verandán lévő székre, hogy elővegye a kulcsot. Hangos kattanással, majd recsegő hanggal nyit ki a bejárat. Számítottam a látványra, a nappaliba volt párkupac karton doboz megpakolva apáék holmijával. Meg rengeteg CD és DVD lejátszó. Az összes az enyém, a legtöbb táncos videó, de van egy pár Dániellel közösen készített is közte. Sajnos nem szívesen nézném meg őket, emlékeztetnének arra mit vesztettem el, amikor beálltam Ádám körébe. Igazság szerint nem kéne ezzel törődőm, mégis fáj. Le kell döntenem a csatabárdot és engedni az emlékeknek, szörnyű is lehet, vagy csodálatos. Most már van kivel megosztanom mindezt, akivel átvészelhetem az összes próbatételt.
- Mit szeretnél magaddal hozni? – kérdezte meg hirtelen.
- Ha nagyon őszinte akarok lenni, semmi nem kellene ebből a házból. Csak a legfontosabbak, minden arra emlékeztet mit tettem, mit tettek és hogy Ő mit tett. Remélem nem gond – meredtem még mindig a dobozokra.
- Dehogyis, számítottam rá. Otthon, vagyis Németországban már megvan a szobád. Te dönthetted el milyen legyen a fal színe, milyen bútorok kellenek vagy milyen ruhák. Nem pótolhatom ezekkel az elmúlt öt évet, viszont szeretnék mindent megadni neked – jelentőség teljesen nézett a szemembe. Azóta is szeretett tükröződik belőle. El se hiszem, azonban érzem a szívemben.
- Köszönöm – suttogtam a fülébe, majd szorosabban fontam a karjaimat a válla körül.
Pár óra alatt összeszedtem magamat, lélekben próbáltam felkészülni a látványra. Bátyó szinte rutinosan hozott és vitt, még az övemet is becsatolta. Amint berakta a dobozokat a csomagtartóba egyből indultunk. Csak nem hagyott nyugodni egy kosza gondolat, meg kell kérdeznem mielőtt, megérkezünk, utána nem biztos, hogy lesz elég lélekjelenlétem hozzá.
- A házzal mi lesz? – hadartam el gyorsan – Mármint eladod vagy megtartod? – magyarázkodtam.
- Nem lenne szívem eladni, bár nem is fogjuk használni. Havonta jön egy takarítónő, rendbe rakja, viszont marad a tulajdonunkba – fogta meg a kezemet. Ismerős utakon hajtottunk keresztül, mire megérkeztünk a temetőhöz. Nem sokat jártam itt, egyedül a nagyi temetésénél, akkor is idő előtt leléptem. Nem voltam képes végignézni, ahogyan a föld alá teszik. Nyomasztó volt végig menni a sok sir között, bár bátyó ölében valamiféle nyugalmi köd szállt rám, míg meg nem állt. Ott letett, de szorosan fogta a derekamat. Szó szerint a támaszom lett mind testileg mind lelkileg.
Egymás után törtek utat maguknak a könnyeim, ami pedig olyan megkönnyebbüléssel töltött el, hogy az leírhatatlan. Nem zengtem ódákat Istenhez nem könyörögtem megbocsátásért, egyszerűen lassan elengedtem a démonjaimat. Tudom nem szabadultam meg tőlük örökre, viszont most már nem érzem annyira üresnek magam. Soha többet nem fog meg csonkítani lelkileg édesanyám, apa pedig nem fog velem törődni többé. Azonban egy valami összejött újra egymásra találtunk az én bátyómmal. Rá nézetem Dánielre és elszomorodtam, mert ő is elmorzsolt pár könnycseppet. Hiszen újra ő jelenti számomra a napsugarat.
- Szeretlek! – szólaltam meg, majd megöleltem. Elsőnek közeledtem felé. Végre megtörtem a jeget, és bízok a szívemben, ami oly sokszor cserben hagyott már. Dániel meg se szólalt úgy meglepődött hirtelen jött reakciómtól. De hamar viszonzott mindent.
- Leire én is szeretlek téged. Mindig jusson eszedbe ez. Nagyon sok bizonytalan kérdőjel volt és lesz az életemben, de te nem vagy köztük. Bármit megteszek, hogy mostantól boldog legyél. Csak remélem, egyszer megkedveled Hope-ot is. Mivel ő az életem része és te is az vagy. – adott puszit a homlokomra.
- Az menni fog, ám nem lesz zökkenő mentes odáig az út. – nevettem el magam.
-Nem számít a lényeg a kitartás.



Üdvözlettel Norah

2016. július 23., szombat

Életjel 2.

Szóval hi guys

Ismét itt vagyok, készenléti állapotban van a 2. rész. Amire számításaim szerint úgy két napot kell várni. Gondoltam szólok, ha valaki még esetleg nézné a blogomat a harmadik résszel viszont nem fogok csúszni. Mivel már meg van írva.
További szép estét nektek.

Üdvözlettel Norah

2016. április 28., csütörtök

Életjel

Hé Guys!

Remélem még itt vagytok egy páran és olvassátok/olvastátok a történetem. Hát egy elég nagy kihagyás volt mostanság, bár még nem is olyan sokat írtam. DE!! Nem terveztem feladni. A következő rész lassacskán kész van és amint lehetséges fel is rakom. Egyáltalán nem akarom magyarázkodni miért nem voltam, igazából elég lusta vagyok, viszont ezen változtatok. Hisz nem azért kezdtem bele ebbe a blogba hogy hagyjam elveszni a második résznél.

Szóval itt vagyok és mihamarabb jelentkezem !!

Puszi : Norah Herrlich

2015. november 20., péntek

I.rész



Sziasztok itt is lenne az első rész, tudom elég sokára de a bétázom mellett én is találtam benne egy két hibát és úgy gondolom nem jó teljesen fel sem rakom, viszont most megérett a publikálásra. Szóval reménykedem abban elnyeri tetszéseteket és talán kommentbe le is írjátok a véleményetek.
Nem húzom tovább az időt jó olvasást.

I.rész:

Németország, Berlin, Daniel Brenner Haus

„Az életnek ára van, akárcsak a halálnak. „


**Daniel szemszög**


Álmomból életem értelme keltett fel édes cirógatásával. Imádom, mikor az ujjaival végig járja felsőtestem egészen ajkam vonaláig, gyöngéden simítja végig azt, majd egy leheletnyi csókot ad rájuk. Nem vagyok híve a nagy szerelemnek, viszont úgy hiszem megtaláltam lelki társam, akivel le tudnám élni az életemet. Mikor is kinyitottam a szemem, Hope gyöngéd tekintetével találtam szemben magam. Csak nézett rám, íriszei most is csillogtak, akár az első csókunknál, bár az óta egyre jobban és jobban ragyog észrevételeim szerint. Mindig ki tudtam olvasni azokból a csodálatos kék szemeiből, hogy mit szeretne, mi nyomja a lelkét. Most azonban egy kis félelmet és tudatlanságot láttam bennük, úgy éreztem mintha történt volna valami, valami rossz, amit még ő se tud. Lassan felültem és megsimogattam kézfejét, fokozatosan haladtam fölfelé, mígnem elértem a célom. Láttam rajta, hogy egyre türelmetlenebb. Várja a következő lépésem, egy apró puszit az ajkaira, de inkább egy homlok csókot kapott. Ezután szakadt el a cérna és végre valahára nekem esett. Olyan hévvel faltuk egymás ajkát, hogy már fájt, azonban mindig eljátsszuk ezt egymással, mikor melyikünk adja fel előbb. Nem akartam elválni tőle, de mint mindig a levegőhiány most is megakadályozott benne. Mosolyogva adtam még egy csókot, majd neki dőltem az ágyunk háttámlájának. Szinte azonnal bemászott karjaim közé.
- Daniel? – kezdet bele mondani valójába félénken.
- Igen kincsem?
- Még reggel hétkor hívtak téged, épp reggelit csináltam, amikor megcsörrent a telefonod. Felvettem, mert egy ismeretlen szám volt. Valaki elkezdett magyarul beszélni benne. Nem mindent értettem, de a lényeg az volt, hogy valami Dr. Robert Hoffman sürgősen beszélni akart veled. Mire meg tudtam volna szólalni lerakta. Gondoltam, nem fontos így nem ébresztettelek fel. Azonban már kétszer hívott. Remélem, most nem haragszol rám. – bújt a nyakamhoz.
- Ó kicsim, miért haragudnék – öleltem magamhoz még jobban.
- Olyan rossz érzésem van ezzel kapcsolatban, ezért se hoztam azonnal. – mire befejezte mondandóját már az ölemben ült velem szemben.
- Nekem is Hope. Nekem is. – mondtam s, közben fejemet a vállára hajtottam.
Sokáig ültünk így, kis idillünket viszont a telefonom újbóli csörgése zavarta meg. Hope azonnal átadta a termetes méretű mobilom. Elsőnek nem akartam felvenni, éreztem valami rossz lesz az, amit most megtudok, de szembe kell vele néznem. A kezembe vettem és megnyomtam a zöld gombot. A fülemhez téve rögtön meghallottam az ismerősen csengő szavakat. Már régen nem beszéltem magyarul, azonban most itt az ideje.
- Jó napot! Dr. Robert Hoffman vagyok, Daniel Brennert keresem.
- Én vagyok az. 
- Budapestről hívom. Gondoltam, jobb lesz, ha én közlöm magával…
Nem nagyon tudta folytatni, mert azonnal a szavába vágtam.
- Mit kell közölnie? – kezdett rám telepedni az aggodalom, szerintem Hope is megérezte, mert rögtön elkezdte simogatni szabad karomat.
- Sajnálom, de a családja autóbalesetet szenvedett, egyedül a húga Leire Brenner élte túl.
- Tessék? – kérdeztem rá újból. - De mégis mikor és hol? – makogtam össze vissza. Hirtelen fojtogatni kezdett a levegőhiány, nem akartam elhinni ezt az egészet. A pulzusom szinte az egekbe szökött, ráztam a fejemet mintha azzal jobb lenne bármi is. Észre se vettem, de már Hope kezét szorongattam, ami nem kissé pirosodott be, mégsem szólt érte. Láttam rajta mennyire fáj neki és meghasadt a szívem, hogy én okoztam. Meg se tudtam szólalni és még az orvos mondandóját sem vártam meg. Kiesett kezemből a telefon, majd sokkosan dőltem Hope nyakába.
Szerencsémre ő ott van mellettem mindig. Most is éreztem, ahogy egyik kezével át ölel és a másikkal pedig a telefonba beszél. De már arra, hogy kivegyem, mit mond, nem volt idegzetem. Ez most túlságosan váratlanul csapott le rám. Tudtam, hogy egyszer el fogom veszíteni őket. Azt hittem majd sok évvel ezután, mikor már annyira öregek lesznek, hogy járni se tudnak. Szép gondolatok, mégsem valóságosak. Én is hibás vagyok, mert ott hagytam őket. Amit azzal magyarázok ki saját magamnak, hogy maradtam volna otthon egy boldogtalan élettel, vagy élhetek boldogan, szeretett barátnőmmel és barátaimmal egy teljes életet. Bár, amikor erre gondolok magam is elhiszem cselekedetem jóságát.
Gondolataimból Hope gyengéd simogatása ébresztett fel. Mielőtt még túlságosan magamba fordulnék, tisztáznom kell a dolgokat.
- Akkor igaz? – a szemébe néztem, szipogtam még egy párat és felszegett fejjel vártam a helyeslést.
- Sajnálom, de igaz. – Mielőtt még újra sírva összeestem volna, megfogta két kezével az arcomat és úgy próbált lelket önteni belém.
- Most ide figyelj. Nem szabad elhagynod magad. Ott van a húgod, aki még egyelőre életben van. Neki szüksége van rád, mindennél jobban. Hallod? –mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Tekintetéből az elszántság tükröződött. Bár a szívem egy része a szüleim halálával eltűnt, mégis van egy reménysugár számomra. A kishúgom.
- Rendben – mondtam megadóan, majd megcsókoltam. – Úgy szeretlek, egyszerűen el se tudom mondani, mennyire. Köszönöm, hogy mellettem vagy, nélküled most romokban hevernék a földön.
- Szeretlek – suttogta meghatódva. Nem sokszor szokta mondani, de tudom, amikor megteszi tiszta szívéből úgy is érez. Válaszként egy leheletnyi csókot adtam, olyan finoman ahogy csak tudtam ebben a pillanatban.
- Mit mondott még az orvos?
- Azt, hogy minél hamarabb Magyarországra kell utaznod, elintézni a dolgokat. Szóval legkésőbb holnap indulnod kell.
- Értem és esetleg velem jönnél? – kérdeztem meg félve. Nehezen adják ki neki a szabadnapot és előtte egy hónappal szólni kell, viszont a kívánság még meg marad.
- Persze, ilyenkor nem hagynálak magadra. Nem érdekel, mit mond a főnők én akkor is veled megyek.
- Köszönöm – mondtam halkan és szép lassan hátra döntöttem, majd megfordultam, így ő volt felül. Fejjel lefelé feküdtünk az ágyon, de nem érdekelt, egész testével rám nehezedett, de ez sem zavart, inkább jól esett. Sokáig feküdtünk volna még így, ha nem akarna minden áron feltámaszkodni.
- Most azt tervezed, hogy megfojtod magad velem? – tette fel a kérdést szemre hányóan, mikor is sikerült neki.
- Nem vagy nehéz és nem terveztem, sokkal inkább jól esik, hogy közel tudhatlak magamhoz. – kijelentésemre fülig pirult. – Imádom, mikor elpirulsz, valamint szívem szerint kiélvezném azt, ahogyan itt fekszel rajtam, ha a szüleim nem lennének hallottak – mondatom végére újra könny szökött a szemembe.
- Shh. Menj el fürdeni, mert bármelyik percben megérkezhet Joel. – villámgyorsan feltápászkodott rólam, kivett egy tiszta boxert a fiókból, majd könnyed mozdulattal megdobott vele. – Na, gyerünk! 
- Istenem, te nő! – sóhajtottam egy nagyot, a könnyeket kidörzsöltem a szememből, aztán követtem az utasításokat, mit egy robot. Kicsit meglepődtem Joel hallatán. Tudja, hogy vele másképp is meg tudom beszélni a történteket. Ismer, mint a rossz pénzt. Mire végeztem, kicsit frissebben álltam meg Joel előtt. Már egy ideje itt lehet, látszik rajta, hogy csapot, papot ott hagyott és rohant, ahogy tudott. Hogy miből következtettem? Szimplán a megjelenéséből. Jobb barátra nincs is szükségem. Az évek alatt szinte testvérekké váltunk.
Csak álltunk egymással szemben, néztük egymást. Egyszerre mozdultunk és öleltük meg a másikat. Nem szólalt meg és én se, kellett ez a kis csend. Időközben leültünk a kanapéra egymással szemben, láttam rajta, hogy tőlem akarja hallani. Hope kisomfordált a nappaliból, a kis sunyi. Mély levegőt vettem és próbáltam makogva összeállítani egy mondatott.
- Öhm, a szüleim meg meghaltak és... – néztem fel rá, mert eddig a zoknimat fixíroztam. Érzések hada futott át rajtam, arcmimikája elárulta őt is. Nem szólt egyből, a szavakat kereshette.
- Sajnálom - mondta szomorúan. - Ez most nagyon letaglózott, az igazat megvallva. Bele se merek gondolni, mit is érzel most. Elsősorban szeretnék részvétet nyilvánítani. Nagyon sajnálom bátyus, rám mindig számíthatsz és Clausra is csak, hogy tud. – tette kezét a vállamra, majd ismét megölelt.
- Tudom és köszönöm, öhm annyira… jól esik ez, nagyon fontos számomra öcskös, hogy eljöttél, a családom helyet ott voltatok nekem mind hárman és ezt sose felejtem el. Remélem, eljössz majd a temetésre! Szükségem lenne rátok, mint mindig.
- Nem szoktam hangoztatni, de én is így érzek Daniel. Természetesen elmegyek, Claussal és Karolinnal együtt. –mondta bratyós kézfogásunk közepette.
- Na, szóval mikor is indulsz? – kérdezte Joel. Próbálta terelni a témát, amiért hálás is vagyok neki.
- Holnap, jön velem Hope is. Valójában félek újra találkozni a kishúgommal. Az biztos, hogy Leire gyűlöl amióta eljöttem, és ez mit sem változhatott az óta. Hét év telt el, most 15 éves lassan 16, már kamasz, aztán ha nem dolgozza fel az eseményeket, tetejébe el se akar jönni velem, jól állunk majd százon.
- Lehet elsőre nem is, de talán megérti, kellesz neki, hiszen már csak te vagy vele. Nem azt mondtad, hogy okos lány? – sorolta a tényeket Joel.


Késő esti beszélgettünk, Hope is csatlakozott hozzánk idővel. Örülök a jelenlétüknek, sokat számítanak számomra mindketten. Na persze Claus is, aki ki tudja, hol van. Na, nem baj. Úgy érzem, hosszú hónapoknak nézek elébe.
Szerencsémre Joel addig átveszi tőlem a céget, míg távol vagyok, majd a temetésre jövetelt megoldjuk egy két napos zárással, mintha ünnep lenne. Egy álmatlan éjszaka után és sok vigasztalással a hátam mögött, másnap már a repülőn ültünk Hoppe-al. Szegény most is rettegett a felszállástól. Akárhányszor repülőre kellett ülnie, elfogja egyfajta pánik, alig lehetett megnyugtatni, mint egy ijedős kis nyuszi úgy bújt hozzám, minden apró rezdülésre. Olyan aranyos volt, nagy mázlinkra túléltük, őt idézve. Mikor is leszállt a gép Budapesten egyből felhívtam Robert Hoffmant és egyeztettem vele melyik kórházban van a húgom. Hívtam egy taxit, aki elég rövid időn belül kiért. Bár a Budapesti forgalom mit sem változott.
Az hogy újra a régi házunkban voltam, nagyon sok emléket felidézett, akkor mennyire boldogok is voltunk. Pár rakoncátlan könnycsepp még most is elhagyja szememet, pedig annyira próbálkozok. Anyáék szobájába találtam egy dobozt, tele régi felvételekkel. Igazából nem is olyan régiek csak egy két évesek, viszont a por már vastagon fedte őket. Mindegyiken az állt, hogy Leire. Az összesen áthúzva a név. Szívbe markoló volt ezt látni. Azt hittem, ha eljövök jobban fognak vele bánni, erre azzal kell szembesülnöm, hogy még jobban elhanyagolták. Teljesen igazságtalan volt ez az egész, látom, hatalmas problémát kell megoldanom.


*** Pár nappal később ***

Magyarország, Budapest, Szent Jakab kórház: fekvőbeteg osztály.
A fény szinte perzselte szememet, pislogással próbáltam enyhíteni rajta. Mégis elég nehézkesen tisztult ki előttem minden. Elsőnek még fel sem tűnt hol vagyok, csak az a fülsüketítő sípolás visszhangzott a fülemben. Egyenletesen próbáltam lélegezni, hátha megnyugszik tőle a testem, azonban a visszatérő fájdalom elégé megnehezítette a dolgom. Éreztem, ahogy lüktet a vér a testemben, ahogy áramlik a szívem felé és ott hatalmas dobbanásokat követve megy tovább. Csak meredten bámultam magam elé, szuggeráltam a plafont, mintha tőle várnám a válaszokat a kérdéseimre. A hatalmas fényár, mely egy csöppnyi villanyból jött, apró kis pontokat varázsolt elém. Kényszerített arra, hogy többé ne nézzem őt, de ekkor ütött elmémbe kilétem pontos helye.

Mindig is utáltam a kórházakat, inkább megfojtottam volna magam, minthogy itt legyek több napon keresztül bezárva. Ekkor vettem észre, hogy ül az ágyam mellett valaki. Kézfejemhez dőlve szuszog, és úgy szorítja karomat, mintha az élete múlna rajta, talán ezért is van elzsibbadva annyira. A csokoládébarna hajból, egyből rájöttem ki is ő. Egyszerre futott át testemen a düh és a szeretet. Türtőztetnem kellett magam nehogy egy pofonnal ébresszem fel. Viszont nem lett volna szívem hozzá, egyszerűen olyan rég láttam, hogy most egy hatalmas ölelésre lenne szükségem tőle. Mégse merem felkelteni, félek, hogy engem hibáztatna. Tudom, hogy az én hibám, de jól esne, legalább ő megértene. A kezem magát vezérelve mozdult meg és kezdte simogatni az arcát. Kisé borostás volt, de nem bántam. Lassan kezdett mocorogni, mire felnézett két szép őzike barna szemével, olyan ámulatot láttam benne, mint még soha. Szín tisztán láttam a csillogást, mely a szeretetet, örömöt és bánatot sugározta felém. Mégis hiába láttam magam előtt Dánielt, valamilyen formában még önkívületi állapotban lehettem, bár nem is biztos hogy az. Hiszen agyam az elmúlt eseményeket játssza vissza folyton-folyvást. Az érzelmeim pedig bezáródtak fagyos szívembe. Fátyolos tekintettel pillantottam bátyámra. Észrevételeim szerint sokat változott, de én is. Próbáltam megköszörülni a torkom, ami inkább ment át, valami féle halál hörgésbe. 
- Hát felébredtél. – suttogta meghatódva és újból elkezdte a kezemet szorongatni.
Pár pillanat múlva szélsebesen hagyott magamra. Fel se fogtam a dolgot, már egy orvossal tért vissza. Alaposan megvizsgált, aminek egyáltalán nem örültem és utána közölte Dániellel az esélyeimet a felépülésre. Pár szót nekem is címzett, csak sajnos elfoglalt az, hogy gondolatban már kivágtam az ablakon. Ezután mikor vissza tért egy injekciós tűvel kicsit pánikba estem. Azt hittem belém fogja azt szúrni, viszont megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy egy csőbe engedte bele tartalmát. Szint egyből elkezdtem álmosodni. Fejemben lévő tekervények tompultak, aztán újból befogadott a homály.
Ismételt ébredésem során már rutinosabb voltam, ámbár bátyókám már nem szundikált. Félszegen ült a kórházi kis széken és határozottan engem bámult. Nem lehetek valami hű de jó látvány. Legutóbbi kérdésére most viszont tudok válaszolni. 

- Szia - krákogtam oda.
- Annyira sajnálom, nem kellett volna itt hagynom téged, de azt hittem sokkal jobban fognak veled foglalkozni, erre egyáltalán nem számítottam. Kérlek, valaha meg tudsz nekem bocsájtani? – törtek ki Danielből az érzelmek. Éreztem, tényleg komolyan gondolja, viszont kell még egy kis idő, míg el is tudom hinni.
- Ezzel nem sokat érsz, el ugye tudod? – pillantottam rá lekezelően. Válasz helyett csak egy apró bólintást kaptam, megspékelve egy lágy puszival a homlokomon. Mindig tudja a gyenge pontom.
- Hogy érzed magad? – pillantott rám érdeklődően.
- Most komolyan? Úgy, mint akin átment egy úthenger, majd még egyszer.
- Bocsánat – hajtotta le a fejét
- Sokat fogsz még szenvedni, hogy elnyerd újra a bizalmamat. – motyogtam magam elé. Úgy tett, mint aki nem hallotta, bár azért nem volt a leghalkabb a mondatom.
- Esetleg megkérdezhetem, hogy mire emlékszel a balesettel kapcsolatban, mert azt mondta az orvos lehet egy kisebb amnéziád is – magyarázott hevesen az én kis bátyám. Nem válaszoltam egyből, csak lecsuktam a szemem és elém tárult mind az, amiről azt hittem, hogy egy rossz álom. Szólásra nyitottam a számat, de azonnal visszazártam azt. Erőt és bátorságot szívtam be egy hatalmas levegő vétellel és végül kinyögtem az egyik legnehezebb kérdést, mely újból átgázolt a lelkemen. - Mikor is volt a temetés? – néztem fel rá könnytől csillogó szemekkel.

Folyt.köv

Valószínűleg 4 hetente lesz új rész !

Üdvözlettel Nora!

2015. július 29., szerda

Prológus

Sziasztok
Itt is lenne a prológus. Remélem elnyeri a tetszéseteket, és máskor is meglátogattok.




Black Heart 


Az élet oly' kegyetlen tud lenni. Szívek törnek össze , lelkek szakadnak szét és emberek halnak meg.Mégis az emberi akarat a legerősebb, mert kitart akár a végsőkig. De ha egy ilyen szív egy romlottsággal átkozott testben van, mit lehet tenni érte?  Hisz megállíthatatlan a végzet, mely eljön minden ártatlan és mocskos lélekért. Elviszi őket a pokol legmélyebb bugyraiba és otthagyja őket, hadd őrüljenek bele örökös magányukba. Ez egy végtelen körforgás, amit megszakítani szinte lehetetlen.Én már csak tudom. Minden álom eljöttével ott kötök ki. A sátán oldalán, bizalmasa ként, aki az összes kis titkát tudja, aki elviszi helyette a balhét. Mert a sátán a legjobb barátom és ez ellen hiába próbálok, nem tudok mit tenni. De valamire nem számítottam. Hogy a rutinos és megszokott álmom helyébe egy új lép, ami vérfagyasztó képeket tár elém és olyannyira valósághű, hogy az már az emberi ész határait súrolja. 


„Hallani szívünk verését, érezni vérünk áramlását, látni kihunyó fényünket, egy kínokkal teli élet kezdete. A fájdalmat szülő balsors, elveszi minden energiánkat. Ahogy szívünkbe pumpál a vér és az dobog mennyei érzés. Az élet része és a halál kezdete. Egy balul elsült este, egy rossz mondat még nem a vég, de amikor arra eszmélsz, hogy a halál angyala eljött érted, kezdhetsz aggódni. Késztetést érzel szembe fordulni vele, a véredben száguldó adrenalin megállíthatatlan és csak a kitörésre vár. „


Ugyanezt éreztem mikor kinyitottam a szemeim.

Az autónk roncsa alatt hevertem szintúgy, mint a szüleim. Anya nem mozdult, csak apát láttam küzdeni a biztonsági övvel. Nem hittem a látásomnak! Mi történhet még ezek után? Kérdeztem meg már sokadszorra magamtól. Pár kósza gondolat cikázott az elmémben, mikor is tudatosul bennem hogy a testemen átfúródott egy ismeretlen tárgy. Valószínű a kocsi egyik roncsdarabja. Megpróbáltam megmozdulni, de mérhetetlen fájdalom hasított belém, mire felordítottam. A fájdalom mellett éreztem a bűntudat ólom súlyát; ahogy a könnycseppek kiültek arcomra, egyre nehezebb volt levegőt vennem, de tartottam magam. Még a zokogást is visszatartottam. A szemeim maguktól csukódtak volna le, viszont minden erőmet bevetve próbáltam nyitva tartani őket. Segíteni akartam apának, hogy legalább ő élve kijusson, de mindhiába. Alig tudtam mozogni, még a levegővétel is fájt. Hittem abban, hogy anya csak elájult, azonban apa arcát látva elszállt a maradék reményem is. Elkezdetek legördülni a visszatartott könnycseppek az arcomon. Az nem lehet, hogy anya meghalt. Nem bírtam tovább, túl sok volt ez számomra és hagytam, hogy a sötétség befogadjon örökös labirintusába. Arra eszméltem, mintha apa hangja suttogna valamit a fülembe. Lassan kinyitottam a szemem és tényleg ő volt. Már a kocsitól távolabb voltunk. Ott feküdtem a biztonságot nyújtó karjában. Oldalra fordítottam a fejem és láttam, ahogy a lángok felfalják a kocsink maradványait. 

- Apa? – kérdeztem elhaló hangon – Anya? – zokogtam fel. Már a feltételezés is kikészít.
- Sssh kicsim, nincs semmi baj. Már egy jobb helyen van – elcsuklott a hangja. Tudtam nagyon jól, hogy ő is ugyan úgy zokogna, mint én, de kitart, miattam, csakis miattam. Szorosan megöleltem, de egyre jobban húzott lefele a sötétség és egyre nagyobb vértócsa lett körülöttünk. Nem tudtam melyikünké lehet.
- Apa – motyogtam az orrom alatt.
- Igen kincsem? – kérdezte majd megpuszilta a homlokom és mélyen a szemembe nézett. 
- Annyira sajnálom, annyira, de annyira. Én nem ezt akartam, nem így. Minden az én hibám, ahogy az is, hogy anya halott – kértem bocsánatot, de a végére már teljesen átcsapott hisztérikus zokogásba a mondatom. 
- Tudom Leire! Sose feledd, hogy mennyire szeretlek. Ígérd meg nekem, hogy kitartasz, ameddig csak tudsz, ameddig az erődből kitelik. Légy szíves - könyörgött édesapám. Láttam a szemébe valamit, amit akkor még nem értettem. 
- Rendben. Megígérem. – mosolyogtam rá erőtlenül. Nem sokra rá elhomályosult minden, majd visszatértek a színek a hangok, a fájdalmak. Alig hogy lecsuktam a szemem előjött az összes emlék. Az a sok nevetés, az a sok kaland. Az álmaim, melyért annyit küzdöttem, amikor még minden rendben volt. Mennyire is hiányzik minden. Most már csak abban bíztam, hogy ki tudok tartani, ahogy édesapámnak ígértem. Folyton folyvást csaptam át a sötétségből a fénybe. Mikor már az ember azt hiszi vége, van valami, ami megakadályozza őt abban, hogy itt hagyja ezt a nyomorult világot. Melyben nap, mint nap küzdeni kell az életedért. Már nem volt mire gondolnom, nem éreztem semmit sem. Mintha már a testemen kívül lennék. Nem emlékeztem semmire. Arra hogy ki vagy mi voltam. Csak az üresség volt számomra, ami kitöltötte a lelkemet. Egy valami járt a fejemben. Az hogy meghaltam. Egyedül a sötétség, a homály mely uralta szemem világát. Ez lenne a túlvilági élet? Nem hinném, vagy akkor lehet meg se haltam. Kételyek között őrlődtem, mondhatni sodródtam az árral. 
Gondolataimból egy éles energia löket húzott ki. Teljesen átjárta a testemet és a szívemben összpontosult. Olyan érzés volt, mintha ezernyi méh szúrt volna meg. Még csak nem is fájt. Másodjára már azt hittem teljesen szétszakít, ezzel párhuzamban újra elárasztott a fájdalom. Özönlöttek a képek a fejembe. Lassan kinyitottam a szemem, mire mentő ruhás fazonok álltak körbe. Zúgott a fülem, a fejem hasogatott és a levegővétel perzselt. De csak annyit mondtak, hogy tartsak ki. Köszi, gondoltam. Már nem egyszer hallom ezt ma. Várjunk csak!!! 
- Apa! – Kiáltottam fel, elkezdtem mocorogni, amivel csak annyit értem el, hogy lefogtak. 
- Hé, kislány, kérlek, nyugodj meg, így nem tudunk rajtad segíteni. 
- Csak annyit mondjanak- itt elcsuklott a hangom - Apukám jól van? – nem válaszoltak, inkább folyatták a munkájukat. – Kérem?- nyögtem fel és újra visszatértem már sokadszorra meglátogatott homályba. A folytonos ájulásom még mindig megmaradt. Mikor rövidebb, mikor hosszabb időre tértem be újra a sötétség kapuján. Utoljára csak annyit észleltem, mikor megkértek számoljak el tízig. Hatig, ha jutottam, utána se kép se hang. Elvesztettem a fonalat, azt se tudtam mi történik Újra az örökös magány. Mintha csak egy rab lennék. Nem tudom, hogy meghaltam-e, de azt se hogy még élek. Sokszor átfutott a fejemen, hogy ez csak egy álom volt. Mégis oly valóságszerű. Akkor mégis, most hol vagyok? Annyi, de annyi kérdésem lenne. Nem érzékeltem az idő múlását. Csak a baleset dátuma van meg. 2015.május huszadika. Mint egy börtön, ahonnan nincs menekvés. Megfizetsz a bűnödért, ha tetszik, ha nem. Hányszor próbáltam felébredni, hisz ez csak egy álom, annak kell lennie. Győzködtem magam sokadszorra. Majd elnyelt a bánat lápos mocsara.

*** 3 hét múlva ***
Feladtam a harcot. Ez rám vall, mióta megváltoztam, minden kétszer olyan nehéznek tűnik. Nem számít, hol vagyok, csak az, hogy viszontlássam a szüleim. Arra lettem figyelmes, mintha újra hallanék hangokat. Bár lehet képzelődők. Mostanság megesik. 
„ Doktor Úr kérem, mondjon valamit. Még ebben az életben fel fog egyáltalán kelni?”
Olyan ismerős, de honnan? 
„ Ez csak rajta múlik.” 
Majd csend, újra a csend. Ne, ne, Istenem végre volt valami, erre. 
„Még lenne valami. A temetés mikorra esedékes?" 
Minden összeomlott, lelkiekben már tudtam, hogy vége. De az hogy hallom is még rosszabb, mint amire számítottam. Akkor, nem álom volt. Ordítani akartam, de egy hang se jött ki a torkomon. Visszatért minden, az érzékek, a fájdalmak. Már nincs veszteni valóm, végre feladhatom. Viszont a végső percben, amikor már ott vagy, a halál kapujában; hirtelen minden elkezd megakadályozni abban, hogy, átlépd azt a küszöböt. Nagy bátorság kell hozzá és abban a szent pillanatban bennem is megváltozott valami, mert kinyitottam a szememet.

Köszönet nyilvánítás


Adel Evans



Nagyon nagyon hálás vagy Adel Evans - nek aki , ha nem lenne ez a blog se létezne. Az ő munkáját láthatjátok. Remélem nektek is annyira tetszik, mint nekem. Nagyon szépen köszönöm neki a sok segítséget és erőfeszítést. Tehetséges író vagy! Ezt ne feled. További sok sikert kívánok neked! Én már mindig rendszeres olvasód maradok. Bármikor számíthatsz rám.

Szeretettel : Nora Herrlich 

Megnyítás

Sziasztok ezennel megnyitom a blog kapuit. Remélem minél többen olvasni fogjátok a történetem, ami semmi fanfictiont nem tartalmaz. Előre is szólok lehet benne trágár beszéd, vagy +16 +18 - as jelenet. Úgy hogy csak saját felelősségre olvassátok, bár elég kevés lesz benne és majd csak idővel. Na mind egy. Szóval kitűnő örömmel teszem közzé a prológust, ami remélhetőleg sokak tetszését is elnyeri és megdobtok egy kommentel, vagy egy pipával, még a chatbe is írhattok, bármi visszajelzést szívesen fogadok.
Szívélyes üdvözlettel : Blogvezető Nora Herrlich