2015. július 29., szerda

Prológus

Sziasztok
Itt is lenne a prológus. Remélem elnyeri a tetszéseteket, és máskor is meglátogattok.




Black Heart 


Az élet oly' kegyetlen tud lenni. Szívek törnek össze , lelkek szakadnak szét és emberek halnak meg.Mégis az emberi akarat a legerősebb, mert kitart akár a végsőkig. De ha egy ilyen szív egy romlottsággal átkozott testben van, mit lehet tenni érte?  Hisz megállíthatatlan a végzet, mely eljön minden ártatlan és mocskos lélekért. Elviszi őket a pokol legmélyebb bugyraiba és otthagyja őket, hadd őrüljenek bele örökös magányukba. Ez egy végtelen körforgás, amit megszakítani szinte lehetetlen.Én már csak tudom. Minden álom eljöttével ott kötök ki. A sátán oldalán, bizalmasa ként, aki az összes kis titkát tudja, aki elviszi helyette a balhét. Mert a sátán a legjobb barátom és ez ellen hiába próbálok, nem tudok mit tenni. De valamire nem számítottam. Hogy a rutinos és megszokott álmom helyébe egy új lép, ami vérfagyasztó képeket tár elém és olyannyira valósághű, hogy az már az emberi ész határait súrolja. 


„Hallani szívünk verését, érezni vérünk áramlását, látni kihunyó fényünket, egy kínokkal teli élet kezdete. A fájdalmat szülő balsors, elveszi minden energiánkat. Ahogy szívünkbe pumpál a vér és az dobog mennyei érzés. Az élet része és a halál kezdete. Egy balul elsült este, egy rossz mondat még nem a vég, de amikor arra eszmélsz, hogy a halál angyala eljött érted, kezdhetsz aggódni. Késztetést érzel szembe fordulni vele, a véredben száguldó adrenalin megállíthatatlan és csak a kitörésre vár. „


Ugyanezt éreztem mikor kinyitottam a szemeim.

Az autónk roncsa alatt hevertem szintúgy, mint a szüleim. Anya nem mozdult, csak apát láttam küzdeni a biztonsági övvel. Nem hittem a látásomnak! Mi történhet még ezek után? Kérdeztem meg már sokadszorra magamtól. Pár kósza gondolat cikázott az elmémben, mikor is tudatosul bennem hogy a testemen átfúródott egy ismeretlen tárgy. Valószínű a kocsi egyik roncsdarabja. Megpróbáltam megmozdulni, de mérhetetlen fájdalom hasított belém, mire felordítottam. A fájdalom mellett éreztem a bűntudat ólom súlyát; ahogy a könnycseppek kiültek arcomra, egyre nehezebb volt levegőt vennem, de tartottam magam. Még a zokogást is visszatartottam. A szemeim maguktól csukódtak volna le, viszont minden erőmet bevetve próbáltam nyitva tartani őket. Segíteni akartam apának, hogy legalább ő élve kijusson, de mindhiába. Alig tudtam mozogni, még a levegővétel is fájt. Hittem abban, hogy anya csak elájult, azonban apa arcát látva elszállt a maradék reményem is. Elkezdetek legördülni a visszatartott könnycseppek az arcomon. Az nem lehet, hogy anya meghalt. Nem bírtam tovább, túl sok volt ez számomra és hagytam, hogy a sötétség befogadjon örökös labirintusába. Arra eszméltem, mintha apa hangja suttogna valamit a fülembe. Lassan kinyitottam a szemem és tényleg ő volt. Már a kocsitól távolabb voltunk. Ott feküdtem a biztonságot nyújtó karjában. Oldalra fordítottam a fejem és láttam, ahogy a lángok felfalják a kocsink maradványait. 

- Apa? – kérdeztem elhaló hangon – Anya? – zokogtam fel. Már a feltételezés is kikészít.
- Sssh kicsim, nincs semmi baj. Már egy jobb helyen van – elcsuklott a hangja. Tudtam nagyon jól, hogy ő is ugyan úgy zokogna, mint én, de kitart, miattam, csakis miattam. Szorosan megöleltem, de egyre jobban húzott lefele a sötétség és egyre nagyobb vértócsa lett körülöttünk. Nem tudtam melyikünké lehet.
- Apa – motyogtam az orrom alatt.
- Igen kincsem? – kérdezte majd megpuszilta a homlokom és mélyen a szemembe nézett. 
- Annyira sajnálom, annyira, de annyira. Én nem ezt akartam, nem így. Minden az én hibám, ahogy az is, hogy anya halott – kértem bocsánatot, de a végére már teljesen átcsapott hisztérikus zokogásba a mondatom. 
- Tudom Leire! Sose feledd, hogy mennyire szeretlek. Ígérd meg nekem, hogy kitartasz, ameddig csak tudsz, ameddig az erődből kitelik. Légy szíves - könyörgött édesapám. Láttam a szemébe valamit, amit akkor még nem értettem. 
- Rendben. Megígérem. – mosolyogtam rá erőtlenül. Nem sokra rá elhomályosult minden, majd visszatértek a színek a hangok, a fájdalmak. Alig hogy lecsuktam a szemem előjött az összes emlék. Az a sok nevetés, az a sok kaland. Az álmaim, melyért annyit küzdöttem, amikor még minden rendben volt. Mennyire is hiányzik minden. Most már csak abban bíztam, hogy ki tudok tartani, ahogy édesapámnak ígértem. Folyton folyvást csaptam át a sötétségből a fénybe. Mikor már az ember azt hiszi vége, van valami, ami megakadályozza őt abban, hogy itt hagyja ezt a nyomorult világot. Melyben nap, mint nap küzdeni kell az életedért. Már nem volt mire gondolnom, nem éreztem semmit sem. Mintha már a testemen kívül lennék. Nem emlékeztem semmire. Arra hogy ki vagy mi voltam. Csak az üresség volt számomra, ami kitöltötte a lelkemet. Egy valami járt a fejemben. Az hogy meghaltam. Egyedül a sötétség, a homály mely uralta szemem világát. Ez lenne a túlvilági élet? Nem hinném, vagy akkor lehet meg se haltam. Kételyek között őrlődtem, mondhatni sodródtam az árral. 
Gondolataimból egy éles energia löket húzott ki. Teljesen átjárta a testemet és a szívemben összpontosult. Olyan érzés volt, mintha ezernyi méh szúrt volna meg. Még csak nem is fájt. Másodjára már azt hittem teljesen szétszakít, ezzel párhuzamban újra elárasztott a fájdalom. Özönlöttek a képek a fejembe. Lassan kinyitottam a szemem, mire mentő ruhás fazonok álltak körbe. Zúgott a fülem, a fejem hasogatott és a levegővétel perzselt. De csak annyit mondtak, hogy tartsak ki. Köszi, gondoltam. Már nem egyszer hallom ezt ma. Várjunk csak!!! 
- Apa! – Kiáltottam fel, elkezdtem mocorogni, amivel csak annyit értem el, hogy lefogtak. 
- Hé, kislány, kérlek, nyugodj meg, így nem tudunk rajtad segíteni. 
- Csak annyit mondjanak- itt elcsuklott a hangom - Apukám jól van? – nem válaszoltak, inkább folyatták a munkájukat. – Kérem?- nyögtem fel és újra visszatértem már sokadszorra meglátogatott homályba. A folytonos ájulásom még mindig megmaradt. Mikor rövidebb, mikor hosszabb időre tértem be újra a sötétség kapuján. Utoljára csak annyit észleltem, mikor megkértek számoljak el tízig. Hatig, ha jutottam, utána se kép se hang. Elvesztettem a fonalat, azt se tudtam mi történik Újra az örökös magány. Mintha csak egy rab lennék. Nem tudom, hogy meghaltam-e, de azt se hogy még élek. Sokszor átfutott a fejemen, hogy ez csak egy álom volt. Mégis oly valóságszerű. Akkor mégis, most hol vagyok? Annyi, de annyi kérdésem lenne. Nem érzékeltem az idő múlását. Csak a baleset dátuma van meg. 2015.május huszadika. Mint egy börtön, ahonnan nincs menekvés. Megfizetsz a bűnödért, ha tetszik, ha nem. Hányszor próbáltam felébredni, hisz ez csak egy álom, annak kell lennie. Győzködtem magam sokadszorra. Majd elnyelt a bánat lápos mocsara.

*** 3 hét múlva ***
Feladtam a harcot. Ez rám vall, mióta megváltoztam, minden kétszer olyan nehéznek tűnik. Nem számít, hol vagyok, csak az, hogy viszontlássam a szüleim. Arra lettem figyelmes, mintha újra hallanék hangokat. Bár lehet képzelődők. Mostanság megesik. 
„ Doktor Úr kérem, mondjon valamit. Még ebben az életben fel fog egyáltalán kelni?”
Olyan ismerős, de honnan? 
„ Ez csak rajta múlik.” 
Majd csend, újra a csend. Ne, ne, Istenem végre volt valami, erre. 
„Még lenne valami. A temetés mikorra esedékes?" 
Minden összeomlott, lelkiekben már tudtam, hogy vége. De az hogy hallom is még rosszabb, mint amire számítottam. Akkor, nem álom volt. Ordítani akartam, de egy hang se jött ki a torkomon. Visszatért minden, az érzékek, a fájdalmak. Már nincs veszteni valóm, végre feladhatom. Viszont a végső percben, amikor már ott vagy, a halál kapujában; hirtelen minden elkezd megakadályozni abban, hogy, átlépd azt a küszöböt. Nagy bátorság kell hozzá és abban a szent pillanatban bennem is megváltozott valami, mert kinyitottam a szememet.

4 megjegyzés:

  1. Kedves Norah!

    Érdekesre sikeredett a prológus, számos megválaszolatlan kérdés vetődött fel bennem a végére: Pontosan mi is történt? Az édesapja túlélte-e? És végül felébredt-e a kómából a lány? Az utóbbire szerintem igen a válasz, kíváncsi vagyok, mi lesz a folytatásban. Szerintem remek kezdés volt, várom, hogy olvashassam a történet kibontakozását.
    Ui.: köszönöm, hogy beleolvastál a Jeges Érintésbe! Esetleg majd egy véleménnyel megajándékozhatnál, ha a végére értél.

    Puszi, Arika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Arika !
      Köszönöm szépen a kommentedet és hát a kérdésekre majd meg lesz a válasz is a következő részben. Amire lehetőleg nem kell már sokat várni. Valamint természetesen írni fogok a részekhez és nem csak egyhez.
      Puszi: Norah

      Törlés
  2. Szia!

    Most tévedtem ide, és tetszik a történet. Fogod folytatni?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Dóra !
      Elsőnek is örülök hogy tetszik a történetem. Másrészt pedig lesz folytatása még ma felrakom az első fejezettet. Remélem az is elnyeri a tetszésedet.
      Üdvözlettel : Norah

      Törlés