2015. november 20., péntek

I.rész



Sziasztok itt is lenne az első rész, tudom elég sokára de a bétázom mellett én is találtam benne egy két hibát és úgy gondolom nem jó teljesen fel sem rakom, viszont most megérett a publikálásra. Szóval reménykedem abban elnyeri tetszéseteket és talán kommentbe le is írjátok a véleményetek.
Nem húzom tovább az időt jó olvasást.

I.rész:

Németország, Berlin, Daniel Brenner Haus

„Az életnek ára van, akárcsak a halálnak. „


**Daniel szemszög**


Álmomból életem értelme keltett fel édes cirógatásával. Imádom, mikor az ujjaival végig járja felsőtestem egészen ajkam vonaláig, gyöngéden simítja végig azt, majd egy leheletnyi csókot ad rájuk. Nem vagyok híve a nagy szerelemnek, viszont úgy hiszem megtaláltam lelki társam, akivel le tudnám élni az életemet. Mikor is kinyitottam a szemem, Hope gyöngéd tekintetével találtam szemben magam. Csak nézett rám, íriszei most is csillogtak, akár az első csókunknál, bár az óta egyre jobban és jobban ragyog észrevételeim szerint. Mindig ki tudtam olvasni azokból a csodálatos kék szemeiből, hogy mit szeretne, mi nyomja a lelkét. Most azonban egy kis félelmet és tudatlanságot láttam bennük, úgy éreztem mintha történt volna valami, valami rossz, amit még ő se tud. Lassan felültem és megsimogattam kézfejét, fokozatosan haladtam fölfelé, mígnem elértem a célom. Láttam rajta, hogy egyre türelmetlenebb. Várja a következő lépésem, egy apró puszit az ajkaira, de inkább egy homlok csókot kapott. Ezután szakadt el a cérna és végre valahára nekem esett. Olyan hévvel faltuk egymás ajkát, hogy már fájt, azonban mindig eljátsszuk ezt egymással, mikor melyikünk adja fel előbb. Nem akartam elválni tőle, de mint mindig a levegőhiány most is megakadályozott benne. Mosolyogva adtam még egy csókot, majd neki dőltem az ágyunk háttámlájának. Szinte azonnal bemászott karjaim közé.
- Daniel? – kezdet bele mondani valójába félénken.
- Igen kincsem?
- Még reggel hétkor hívtak téged, épp reggelit csináltam, amikor megcsörrent a telefonod. Felvettem, mert egy ismeretlen szám volt. Valaki elkezdett magyarul beszélni benne. Nem mindent értettem, de a lényeg az volt, hogy valami Dr. Robert Hoffman sürgősen beszélni akart veled. Mire meg tudtam volna szólalni lerakta. Gondoltam, nem fontos így nem ébresztettelek fel. Azonban már kétszer hívott. Remélem, most nem haragszol rám. – bújt a nyakamhoz.
- Ó kicsim, miért haragudnék – öleltem magamhoz még jobban.
- Olyan rossz érzésem van ezzel kapcsolatban, ezért se hoztam azonnal. – mire befejezte mondandóját már az ölemben ült velem szemben.
- Nekem is Hope. Nekem is. – mondtam s, közben fejemet a vállára hajtottam.
Sokáig ültünk így, kis idillünket viszont a telefonom újbóli csörgése zavarta meg. Hope azonnal átadta a termetes méretű mobilom. Elsőnek nem akartam felvenni, éreztem valami rossz lesz az, amit most megtudok, de szembe kell vele néznem. A kezembe vettem és megnyomtam a zöld gombot. A fülemhez téve rögtön meghallottam az ismerősen csengő szavakat. Már régen nem beszéltem magyarul, azonban most itt az ideje.
- Jó napot! Dr. Robert Hoffman vagyok, Daniel Brennert keresem.
- Én vagyok az. 
- Budapestről hívom. Gondoltam, jobb lesz, ha én közlöm magával…
Nem nagyon tudta folytatni, mert azonnal a szavába vágtam.
- Mit kell közölnie? – kezdett rám telepedni az aggodalom, szerintem Hope is megérezte, mert rögtön elkezdte simogatni szabad karomat.
- Sajnálom, de a családja autóbalesetet szenvedett, egyedül a húga Leire Brenner élte túl.
- Tessék? – kérdeztem rá újból. - De mégis mikor és hol? – makogtam össze vissza. Hirtelen fojtogatni kezdett a levegőhiány, nem akartam elhinni ezt az egészet. A pulzusom szinte az egekbe szökött, ráztam a fejemet mintha azzal jobb lenne bármi is. Észre se vettem, de már Hope kezét szorongattam, ami nem kissé pirosodott be, mégsem szólt érte. Láttam rajta mennyire fáj neki és meghasadt a szívem, hogy én okoztam. Meg se tudtam szólalni és még az orvos mondandóját sem vártam meg. Kiesett kezemből a telefon, majd sokkosan dőltem Hope nyakába.
Szerencsémre ő ott van mellettem mindig. Most is éreztem, ahogy egyik kezével át ölel és a másikkal pedig a telefonba beszél. De már arra, hogy kivegyem, mit mond, nem volt idegzetem. Ez most túlságosan váratlanul csapott le rám. Tudtam, hogy egyszer el fogom veszíteni őket. Azt hittem majd sok évvel ezután, mikor már annyira öregek lesznek, hogy járni se tudnak. Szép gondolatok, mégsem valóságosak. Én is hibás vagyok, mert ott hagytam őket. Amit azzal magyarázok ki saját magamnak, hogy maradtam volna otthon egy boldogtalan élettel, vagy élhetek boldogan, szeretett barátnőmmel és barátaimmal egy teljes életet. Bár, amikor erre gondolok magam is elhiszem cselekedetem jóságát.
Gondolataimból Hope gyengéd simogatása ébresztett fel. Mielőtt még túlságosan magamba fordulnék, tisztáznom kell a dolgokat.
- Akkor igaz? – a szemébe néztem, szipogtam még egy párat és felszegett fejjel vártam a helyeslést.
- Sajnálom, de igaz. – Mielőtt még újra sírva összeestem volna, megfogta két kezével az arcomat és úgy próbált lelket önteni belém.
- Most ide figyelj. Nem szabad elhagynod magad. Ott van a húgod, aki még egyelőre életben van. Neki szüksége van rád, mindennél jobban. Hallod? –mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Tekintetéből az elszántság tükröződött. Bár a szívem egy része a szüleim halálával eltűnt, mégis van egy reménysugár számomra. A kishúgom.
- Rendben – mondtam megadóan, majd megcsókoltam. – Úgy szeretlek, egyszerűen el se tudom mondani, mennyire. Köszönöm, hogy mellettem vagy, nélküled most romokban hevernék a földön.
- Szeretlek – suttogta meghatódva. Nem sokszor szokta mondani, de tudom, amikor megteszi tiszta szívéből úgy is érez. Válaszként egy leheletnyi csókot adtam, olyan finoman ahogy csak tudtam ebben a pillanatban.
- Mit mondott még az orvos?
- Azt, hogy minél hamarabb Magyarországra kell utaznod, elintézni a dolgokat. Szóval legkésőbb holnap indulnod kell.
- Értem és esetleg velem jönnél? – kérdeztem meg félve. Nehezen adják ki neki a szabadnapot és előtte egy hónappal szólni kell, viszont a kívánság még meg marad.
- Persze, ilyenkor nem hagynálak magadra. Nem érdekel, mit mond a főnők én akkor is veled megyek.
- Köszönöm – mondtam halkan és szép lassan hátra döntöttem, majd megfordultam, így ő volt felül. Fejjel lefelé feküdtünk az ágyon, de nem érdekelt, egész testével rám nehezedett, de ez sem zavart, inkább jól esett. Sokáig feküdtünk volna még így, ha nem akarna minden áron feltámaszkodni.
- Most azt tervezed, hogy megfojtod magad velem? – tette fel a kérdést szemre hányóan, mikor is sikerült neki.
- Nem vagy nehéz és nem terveztem, sokkal inkább jól esik, hogy közel tudhatlak magamhoz. – kijelentésemre fülig pirult. – Imádom, mikor elpirulsz, valamint szívem szerint kiélvezném azt, ahogyan itt fekszel rajtam, ha a szüleim nem lennének hallottak – mondatom végére újra könny szökött a szemembe.
- Shh. Menj el fürdeni, mert bármelyik percben megérkezhet Joel. – villámgyorsan feltápászkodott rólam, kivett egy tiszta boxert a fiókból, majd könnyed mozdulattal megdobott vele. – Na, gyerünk! 
- Istenem, te nő! – sóhajtottam egy nagyot, a könnyeket kidörzsöltem a szememből, aztán követtem az utasításokat, mit egy robot. Kicsit meglepődtem Joel hallatán. Tudja, hogy vele másképp is meg tudom beszélni a történteket. Ismer, mint a rossz pénzt. Mire végeztem, kicsit frissebben álltam meg Joel előtt. Már egy ideje itt lehet, látszik rajta, hogy csapot, papot ott hagyott és rohant, ahogy tudott. Hogy miből következtettem? Szimplán a megjelenéséből. Jobb barátra nincs is szükségem. Az évek alatt szinte testvérekké váltunk.
Csak álltunk egymással szemben, néztük egymást. Egyszerre mozdultunk és öleltük meg a másikat. Nem szólalt meg és én se, kellett ez a kis csend. Időközben leültünk a kanapéra egymással szemben, láttam rajta, hogy tőlem akarja hallani. Hope kisomfordált a nappaliból, a kis sunyi. Mély levegőt vettem és próbáltam makogva összeállítani egy mondatott.
- Öhm, a szüleim meg meghaltak és... – néztem fel rá, mert eddig a zoknimat fixíroztam. Érzések hada futott át rajtam, arcmimikája elárulta őt is. Nem szólt egyből, a szavakat kereshette.
- Sajnálom - mondta szomorúan. - Ez most nagyon letaglózott, az igazat megvallva. Bele se merek gondolni, mit is érzel most. Elsősorban szeretnék részvétet nyilvánítani. Nagyon sajnálom bátyus, rám mindig számíthatsz és Clausra is csak, hogy tud. – tette kezét a vállamra, majd ismét megölelt.
- Tudom és köszönöm, öhm annyira… jól esik ez, nagyon fontos számomra öcskös, hogy eljöttél, a családom helyet ott voltatok nekem mind hárman és ezt sose felejtem el. Remélem, eljössz majd a temetésre! Szükségem lenne rátok, mint mindig.
- Nem szoktam hangoztatni, de én is így érzek Daniel. Természetesen elmegyek, Claussal és Karolinnal együtt. –mondta bratyós kézfogásunk közepette.
- Na, szóval mikor is indulsz? – kérdezte Joel. Próbálta terelni a témát, amiért hálás is vagyok neki.
- Holnap, jön velem Hope is. Valójában félek újra találkozni a kishúgommal. Az biztos, hogy Leire gyűlöl amióta eljöttem, és ez mit sem változhatott az óta. Hét év telt el, most 15 éves lassan 16, már kamasz, aztán ha nem dolgozza fel az eseményeket, tetejébe el se akar jönni velem, jól állunk majd százon.
- Lehet elsőre nem is, de talán megérti, kellesz neki, hiszen már csak te vagy vele. Nem azt mondtad, hogy okos lány? – sorolta a tényeket Joel.


Késő esti beszélgettünk, Hope is csatlakozott hozzánk idővel. Örülök a jelenlétüknek, sokat számítanak számomra mindketten. Na persze Claus is, aki ki tudja, hol van. Na, nem baj. Úgy érzem, hosszú hónapoknak nézek elébe.
Szerencsémre Joel addig átveszi tőlem a céget, míg távol vagyok, majd a temetésre jövetelt megoldjuk egy két napos zárással, mintha ünnep lenne. Egy álmatlan éjszaka után és sok vigasztalással a hátam mögött, másnap már a repülőn ültünk Hoppe-al. Szegény most is rettegett a felszállástól. Akárhányszor repülőre kellett ülnie, elfogja egyfajta pánik, alig lehetett megnyugtatni, mint egy ijedős kis nyuszi úgy bújt hozzám, minden apró rezdülésre. Olyan aranyos volt, nagy mázlinkra túléltük, őt idézve. Mikor is leszállt a gép Budapesten egyből felhívtam Robert Hoffmant és egyeztettem vele melyik kórházban van a húgom. Hívtam egy taxit, aki elég rövid időn belül kiért. Bár a Budapesti forgalom mit sem változott.
Az hogy újra a régi házunkban voltam, nagyon sok emléket felidézett, akkor mennyire boldogok is voltunk. Pár rakoncátlan könnycsepp még most is elhagyja szememet, pedig annyira próbálkozok. Anyáék szobájába találtam egy dobozt, tele régi felvételekkel. Igazából nem is olyan régiek csak egy két évesek, viszont a por már vastagon fedte őket. Mindegyiken az állt, hogy Leire. Az összesen áthúzva a név. Szívbe markoló volt ezt látni. Azt hittem, ha eljövök jobban fognak vele bánni, erre azzal kell szembesülnöm, hogy még jobban elhanyagolták. Teljesen igazságtalan volt ez az egész, látom, hatalmas problémát kell megoldanom.


*** Pár nappal később ***

Magyarország, Budapest, Szent Jakab kórház: fekvőbeteg osztály.
A fény szinte perzselte szememet, pislogással próbáltam enyhíteni rajta. Mégis elég nehézkesen tisztult ki előttem minden. Elsőnek még fel sem tűnt hol vagyok, csak az a fülsüketítő sípolás visszhangzott a fülemben. Egyenletesen próbáltam lélegezni, hátha megnyugszik tőle a testem, azonban a visszatérő fájdalom elégé megnehezítette a dolgom. Éreztem, ahogy lüktet a vér a testemben, ahogy áramlik a szívem felé és ott hatalmas dobbanásokat követve megy tovább. Csak meredten bámultam magam elé, szuggeráltam a plafont, mintha tőle várnám a válaszokat a kérdéseimre. A hatalmas fényár, mely egy csöppnyi villanyból jött, apró kis pontokat varázsolt elém. Kényszerített arra, hogy többé ne nézzem őt, de ekkor ütött elmémbe kilétem pontos helye.

Mindig is utáltam a kórházakat, inkább megfojtottam volna magam, minthogy itt legyek több napon keresztül bezárva. Ekkor vettem észre, hogy ül az ágyam mellett valaki. Kézfejemhez dőlve szuszog, és úgy szorítja karomat, mintha az élete múlna rajta, talán ezért is van elzsibbadva annyira. A csokoládébarna hajból, egyből rájöttem ki is ő. Egyszerre futott át testemen a düh és a szeretet. Türtőztetnem kellett magam nehogy egy pofonnal ébresszem fel. Viszont nem lett volna szívem hozzá, egyszerűen olyan rég láttam, hogy most egy hatalmas ölelésre lenne szükségem tőle. Mégse merem felkelteni, félek, hogy engem hibáztatna. Tudom, hogy az én hibám, de jól esne, legalább ő megértene. A kezem magát vezérelve mozdult meg és kezdte simogatni az arcát. Kisé borostás volt, de nem bántam. Lassan kezdett mocorogni, mire felnézett két szép őzike barna szemével, olyan ámulatot láttam benne, mint még soha. Szín tisztán láttam a csillogást, mely a szeretetet, örömöt és bánatot sugározta felém. Mégis hiába láttam magam előtt Dánielt, valamilyen formában még önkívületi állapotban lehettem, bár nem is biztos hogy az. Hiszen agyam az elmúlt eseményeket játssza vissza folyton-folyvást. Az érzelmeim pedig bezáródtak fagyos szívembe. Fátyolos tekintettel pillantottam bátyámra. Észrevételeim szerint sokat változott, de én is. Próbáltam megköszörülni a torkom, ami inkább ment át, valami féle halál hörgésbe. 
- Hát felébredtél. – suttogta meghatódva és újból elkezdte a kezemet szorongatni.
Pár pillanat múlva szélsebesen hagyott magamra. Fel se fogtam a dolgot, már egy orvossal tért vissza. Alaposan megvizsgált, aminek egyáltalán nem örültem és utána közölte Dániellel az esélyeimet a felépülésre. Pár szót nekem is címzett, csak sajnos elfoglalt az, hogy gondolatban már kivágtam az ablakon. Ezután mikor vissza tért egy injekciós tűvel kicsit pánikba estem. Azt hittem belém fogja azt szúrni, viszont megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy egy csőbe engedte bele tartalmát. Szint egyből elkezdtem álmosodni. Fejemben lévő tekervények tompultak, aztán újból befogadott a homály.
Ismételt ébredésem során már rutinosabb voltam, ámbár bátyókám már nem szundikált. Félszegen ült a kórházi kis széken és határozottan engem bámult. Nem lehetek valami hű de jó látvány. Legutóbbi kérdésére most viszont tudok válaszolni. 

- Szia - krákogtam oda.
- Annyira sajnálom, nem kellett volna itt hagynom téged, de azt hittem sokkal jobban fognak veled foglalkozni, erre egyáltalán nem számítottam. Kérlek, valaha meg tudsz nekem bocsájtani? – törtek ki Danielből az érzelmek. Éreztem, tényleg komolyan gondolja, viszont kell még egy kis idő, míg el is tudom hinni.
- Ezzel nem sokat érsz, el ugye tudod? – pillantottam rá lekezelően. Válasz helyett csak egy apró bólintást kaptam, megspékelve egy lágy puszival a homlokomon. Mindig tudja a gyenge pontom.
- Hogy érzed magad? – pillantott rám érdeklődően.
- Most komolyan? Úgy, mint akin átment egy úthenger, majd még egyszer.
- Bocsánat – hajtotta le a fejét
- Sokat fogsz még szenvedni, hogy elnyerd újra a bizalmamat. – motyogtam magam elé. Úgy tett, mint aki nem hallotta, bár azért nem volt a leghalkabb a mondatom.
- Esetleg megkérdezhetem, hogy mire emlékszel a balesettel kapcsolatban, mert azt mondta az orvos lehet egy kisebb amnéziád is – magyarázott hevesen az én kis bátyám. Nem válaszoltam egyből, csak lecsuktam a szemem és elém tárult mind az, amiről azt hittem, hogy egy rossz álom. Szólásra nyitottam a számat, de azonnal visszazártam azt. Erőt és bátorságot szívtam be egy hatalmas levegő vétellel és végül kinyögtem az egyik legnehezebb kérdést, mely újból átgázolt a lelkemen. - Mikor is volt a temetés? – néztem fel rá könnytől csillogó szemekkel.

Folyt.köv

Valószínűleg 4 hetente lesz új rész !

Üdvözlettel Nora!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése