2016. július 28., csütörtök

II.rész

Sziasztok elérkezett a pillanat. Ezt a részt egyedül bétáztam ki, ezért remélem nem hagytam benne olyan nagy hibát. A következő rész majd úgy egy hét múlva várható. Remélem tetszeni fog ez a rész. Bár nem olyan esemény dús de az érzések megint kavarodnak.
Jó olvasást!!


II.rész:

Magyarország, Budapest

„Az ölelés oldja a stresszt, növeli az összetartozás érzését, csillapítja a fájdalmat ” - ismeretlen


- Sajnálom tökmag – régi becenevem hallatán elakadt a lélegzetem. Feltett kérdésemre viszont érzések hada lepte el szívemet. Melyek leginkább könnyekben mutatkoztak meg. A sós cseppek szinte megállíthatatlanok voltak, hisz’ rég kikívánkoztak már. Mert ezek nem a bűnbánat, félelem és szenvedés könnyei, hanem a gyászé, mely súlyos teherként nyomta a vállamat. Régi emlékeim feltörésével, megvilágosodott előttem szörnyű múltam jelentősége. A hit, hogy nem szeretnek gyalázatos dolgokra kényszerített, amire vissza gondolva egyáltalán nem vagyok büszke. Mégis földbe döngölt a haláluk, legfőképpen apa miatt. Szemeiből szín tiszta szeretett tükröződött, ahogy saját életét feláldozva kimentett az égő roncshalmazból. Most ugyan azt a fényt látva szorongás lett rajtam úrrá. Magamba zuhanva ültem fel az ágyon és zúzódott kezeimet bámultam.
Jóleső bizsergés jelentkezett testrészeimben, ami a jól ismert fájdalom előfutára. Valószínűleg a gyógyszerek hatása megszűnt. Kevésbé volt intenzív, mint a balesetkor, azért koncentrálom kellett, hogy ne vegyem észre. Az önsajnálat által keltett köd kezdett el párologni egy meleg kéztől. Ami gyöngéden felemelte fejemet. Ezzel együtt barna írisze belém mélyedt, néma szavai hatására újból feléledtek saját poklom ördögei. Régen egy pillanat alatt legyőztek, most azonban homlok csókja elűzte kétségeimet. Nem bírtam tovább hangot adtam félelmeimnek. Szoros ölelése pedig életet lehelt elgyengült testembe.
Pár röpke perc volt az egész, nekem mégis az öröké valóságnak tűnt.
Annyit tudtam, csak kinyögni, hogy sajnálom. Folyamatosan ezt az egy szót suttogtam, miközben a nyakába fúrtam a fejem. Közel éreztem magam egy hisztérikus rohamhoz, bár ahogy a karjaiba tartott, mindent száműzött kusza gondolataim közül. Lassan próbáltam engedni görcsös szorításomból, majd kényszerítettem magam, hogy eltávolodjak tőle és végre erőt véve a szemébe nézzek.
- Nem maradnál itt még egy kicsit? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Természetesen.  Aludj, csak nyugodtan itt leszek – mondta miközben leoltotta a lámpát, majd vissza tért hozzám és újból elfoglalta a helyét. Hanyatt dőltem az eléggé kényelmetlen kórházi ágyon és igyekeztem összpontosítani Dánielre. Sajnos, még mindig utálom ezt a helyet. Lassan, forgó agytekervényeim kezdtek leállni, szemhéjam elnehezülni, ami egyet jelentett a rémálmokkal.


Azt a bizonyos napot követően nem kételkedtem tovább Dánielben. Be tartotta ígéretet, ott állt mellettem hullafáradtan, de fogta a kezem és vigyázott rám. Az elkövetkező napokon elég vacakul keltem. Össze törtnek éreztem magam, de hisz az is vagyok. Sajnálatos mód egyedül voltam a szobába, pedig reménykedtem, hogy megint itt lesz. Éjszaka nem aludtam valami fényesen, bár erre számítottam is. Hirtelen az ajtó kivágódására lettem figyelmes, majd egy csapzott és csurom vizes bátyó állt meg a szoba közepén. Végig néztem rajta és végül az ázott ruháját, valamint kölyökkutya szemét látva kitört belőlem a nevetés. Olyan édes látványt nyújtott, ahogy megszeppenve figyelte a reakciómat. Hamar kapcsolt, mivel megajándékozott egy hatalmas vigyorral, a szeméből pedig csak úgy sütött a szeretett. Annyira hiányzott nekem ez, mint a levegő. Már négy hete látogat, amikor csak kell. Rendszeresé vált beszélgetéseink miatt úgy érzem, mintha minden a régi lenne. Újból közel tudhatom magamhoz a bátyámat. Mondhatjuk azt is, hogy újból megismerkedtünk egymással. Elmesélte mi történt vele Németországban. Meghökkenve hallgattam, hogy megismerkedett egy lánnyal és már több mint négy éve járnak, valamint egy hatalmas cég vezérigazgatója.  Össze szorult a szívem, mikor megkérdezte zavar-e ez engem. Nem mondhattam, hogy egy kicsit féltékeny vagyok, hiába megkönnyíteném a helyzetét, ha kezdeményeznék. Ezért mosolyogva fogadtam az összes olyan hírt mely újra feltámasztotta bennem a kétely mocskos ördögeit. Minduntalan a fejembe járt az, hogy felesleges vagyok az életébe. Hamar visszanyertem lélekjelenlétemet, mivel a rutin vizit megszakította önmarcangolásomat és elhatároztam bármi is lesz mindig őszinte maradok magamhoz és Dánielhez is. Mire összpontosítottam Dánielt nem láttam a szobába. Eluralkodott rajtam a pánik, mégse mutattam. Főorvosom megint a bűvös kérdéssel kezdte a napot. Szinte már hiányolnám, ha nem mondaná. Azonban nem szabad elfelejtenem, hogy mindenféleképpen beszélek Daniellel ennek a végén.
- Hogy érzi magát?
- Jól, nem változott különösebben semmi. Mikor lesz vége ezeknek a kezeléseknek? – zártam rövidre.
- Még mindig nem ajánlanám a korai távozást. Szépen gyógyulsz, de nem olyan gyorsan, mint az várnád. Azért egy combnyaktörés nem semmi és még lesz vele probléma. Hisz gyógytornászhoz kell majd járnod, de azt már Németországban fogod elvégezni. Belső vérzésed már nincsen, a bordáid lassan, de gyógyulnak és hát az oldalad. Ami ugye a legsúlyosabb sérülésed volt. Nem lesz egy sétagalopp, még hónapok kellenek neki, mire begyógyul. Szóval azzal nagyon vigyázni kell, mivel bármilyen rossz mozdulattól kiszakadhat a varrat. Három hete azt hittük, hogy a kómából se fogsz felébredni. Hihetetlenül szerencsés vagy, ezt jegyezd meg. Jó eredményeket mutatsz, azonban a kötelező gyógyulási időt mindenféleképpen itt kell el töltened. Mondta a bátyád, hogy ő is minél hamarabb el szeretne vinni téged. Meg akartam veled ezt beszélni, ezért ment ki. Remélem nem feleslegesen jártatom a számat. Nem erőltetek semmit, meg kell értenetek, mint orvos csak jót akarok a betegemnek. Remélem, átgondolod a helyzetet. Ma még elvégzünk egy MRI-t az oldaladon, utána békén hagyunk egy kis időre. További jó napot Leire – megvártam, míg kimegy, s kifújtam a bent ragadt levegőt. Aztán szótlanul vártam Dánielre, mégse jött.
Gondolom neki is leállt hegyi beszédet tartani Dr. Hoffman. Akármennyire is szeretné, nem maradok a szükségesnél tovább itt. Minél hamarabb el akarok tűnni ebből a városból és ebből az országból. Csak remélhetem, hogy magával visz. Legközelebb az MRI után láttam Dánielt, sűrű bocsánatkérések közepette. Hiába nyugtattam semmi hatása nem volt. Kénytelen voltam hangosabban rászólni.
- Befejeznéd végre! – kiabáltam rá, mire barna szemeivel rám meredt – Köszönöm. Nem kell aggódnod, nem haragszok, rengeteg mindenért hálás vagyok neked, ámbár megengedhetek magamnak egy kis depressziót. Mivel a te szüleid is voltak, főként az én hibámból hallottak most. Ha nem lennék ilyen elcseszett gyerek, akkor gondtalanul élhetnéd tovább az életed Hope-pal. Nem akarok zavaró tényező lenni számodra. Kérlek, ne kérj bocsánatot a semmiért, mert nekem fáj így látni téged – törtek fel belőlem a mondatok. Hüppögtem egy párat a visszatartott zokogástól. Jól tudom miért kért bocsánatot, de tiszta vizet kell öntenem a pohárba.
- Leire, honnan vetted ezt a fejedbe. Még ha hibáztatnálak is, szeretlek és ezen nem változtat semmi. Azonkívül nem hibáztatlak, csak még nem jöttél arra rá, hogy a rossz döntéseknek melyek téged és a szüleinket is félrevezették, semmi köze a balesethez – ült le mérgesen a székére. Sokáig néztünk farkas szemet, noha megtörtem. Szégyellem magam, merthogy dolgozik bennem a félelem, mely taszításra kényszerít. Mielőtt elaludtam volna kimondtam azt, amit nehéz beismernem.
- Igazad van.


Hamarabb eltelt az az egy hónap, mint vártam. Volt mikor a napok összefolytak, egyébként rutinosan telt el az összes nap. Reggel felkeltem, már várt rám Dániel, kivizsgálások és vizitek sora, majd ismételten alvás. Van, hogy rémálmokkal teli, máskor viszont semmi. Olykor a depresszió kerülgetett, nem sokat ettem, vagy alig beszéltem. Ekkor Dániel kivitt a kórház kertjébe ahol könnyeben tudtam rendezni a bennem tomboló vihar kárait. Sok mindent megbeszéltünk köztük az eddigi életemet. Nem az egészet és egyáltalán nem részletesen, de elmeséltem, amit még úgy gondoltam nem billent át az érzelmeim súlyos határán. Kiöntöttem a szívemet, főként pasi ügyben, bár alig ha mondhatnám, hogy egy 16 éves lánynak van szerelmi bánata. Vissza emlékezve nem is volt, csak egy gyermeteg ábránd, melyet az idő szerte oszlatott.
Képtelen voltam haragudni a testvéremre, többet ért a jelenléte megannyi sutba vágott évnél. Mégis a szívem megkönnyebbült, miután elhagytuk a kórház területét. Dr. Robert Hoffmann csak szigorú feltételek mellett engedett ki és ebbe beletartozott a rengeteg pihenés. A kocsiba beszállva újra oda tartottam, ahonnan úgy próbáltam szabadulni. Szinte rettegtem a viszontlátástól, holott bátyó megnyugtatott, mostantól soha nem fog elengedni, bármit teszek ő ott lesz velem. Segíti az utamat, támogatni fog, és ami a legfontosabb biztatni, hogy hallgassak a szívemre.
Furcsa volt újra látni azt a házat, amihez nem sok jó emlék köt, mégis itt vagyok lehetőleg utoljára. Feszültségem elpárolgott, mikor is Dániel kivett a bérelt kocsijából és az ölébe vitt az ajtóhoz. A jobb lábamat nem igazán tudom használni, ezért is kell majd fizikoterápiára járom Németországban. Jól esik ez a gondolat, végre új lappal kezdhetek, és meglátjuk, mit rejt jövőm.
Gyorsan leültetett a verandán lévő székre, hogy elővegye a kulcsot. Hangos kattanással, majd recsegő hanggal nyit ki a bejárat. Számítottam a látványra, a nappaliba volt párkupac karton doboz megpakolva apáék holmijával. Meg rengeteg CD és DVD lejátszó. Az összes az enyém, a legtöbb táncos videó, de van egy pár Dániellel közösen készített is közte. Sajnos nem szívesen nézném meg őket, emlékeztetnének arra mit vesztettem el, amikor beálltam Ádám körébe. Igazság szerint nem kéne ezzel törődőm, mégis fáj. Le kell döntenem a csatabárdot és engedni az emlékeknek, szörnyű is lehet, vagy csodálatos. Most már van kivel megosztanom mindezt, akivel átvészelhetem az összes próbatételt.
- Mit szeretnél magaddal hozni? – kérdezte meg hirtelen.
- Ha nagyon őszinte akarok lenni, semmi nem kellene ebből a házból. Csak a legfontosabbak, minden arra emlékeztet mit tettem, mit tettek és hogy Ő mit tett. Remélem nem gond – meredtem még mindig a dobozokra.
- Dehogyis, számítottam rá. Otthon, vagyis Németországban már megvan a szobád. Te dönthetted el milyen legyen a fal színe, milyen bútorok kellenek vagy milyen ruhák. Nem pótolhatom ezekkel az elmúlt öt évet, viszont szeretnék mindent megadni neked – jelentőség teljesen nézett a szemembe. Azóta is szeretett tükröződik belőle. El se hiszem, azonban érzem a szívemben.
- Köszönöm – suttogtam a fülébe, majd szorosabban fontam a karjaimat a válla körül.
Pár óra alatt összeszedtem magamat, lélekben próbáltam felkészülni a látványra. Bátyó szinte rutinosan hozott és vitt, még az övemet is becsatolta. Amint berakta a dobozokat a csomagtartóba egyből indultunk. Csak nem hagyott nyugodni egy kosza gondolat, meg kell kérdeznem mielőtt, megérkezünk, utána nem biztos, hogy lesz elég lélekjelenlétem hozzá.
- A házzal mi lesz? – hadartam el gyorsan – Mármint eladod vagy megtartod? – magyarázkodtam.
- Nem lenne szívem eladni, bár nem is fogjuk használni. Havonta jön egy takarítónő, rendbe rakja, viszont marad a tulajdonunkba – fogta meg a kezemet. Ismerős utakon hajtottunk keresztül, mire megérkeztünk a temetőhöz. Nem sokat jártam itt, egyedül a nagyi temetésénél, akkor is idő előtt leléptem. Nem voltam képes végignézni, ahogyan a föld alá teszik. Nyomasztó volt végig menni a sok sir között, bár bátyó ölében valamiféle nyugalmi köd szállt rám, míg meg nem állt. Ott letett, de szorosan fogta a derekamat. Szó szerint a támaszom lett mind testileg mind lelkileg.
Egymás után törtek utat maguknak a könnyeim, ami pedig olyan megkönnyebbüléssel töltött el, hogy az leírhatatlan. Nem zengtem ódákat Istenhez nem könyörögtem megbocsátásért, egyszerűen lassan elengedtem a démonjaimat. Tudom nem szabadultam meg tőlük örökre, viszont most már nem érzem annyira üresnek magam. Soha többet nem fog meg csonkítani lelkileg édesanyám, apa pedig nem fog velem törődni többé. Azonban egy valami összejött újra egymásra találtunk az én bátyómmal. Rá nézetem Dánielre és elszomorodtam, mert ő is elmorzsolt pár könnycseppet. Hiszen újra ő jelenti számomra a napsugarat.
- Szeretlek! – szólaltam meg, majd megöleltem. Elsőnek közeledtem felé. Végre megtörtem a jeget, és bízok a szívemben, ami oly sokszor cserben hagyott már. Dániel meg se szólalt úgy meglepődött hirtelen jött reakciómtól. De hamar viszonzott mindent.
- Leire én is szeretlek téged. Mindig jusson eszedbe ez. Nagyon sok bizonytalan kérdőjel volt és lesz az életemben, de te nem vagy köztük. Bármit megteszek, hogy mostantól boldog legyél. Csak remélem, egyszer megkedveled Hope-ot is. Mivel ő az életem része és te is az vagy. – adott puszit a homlokomra.
- Az menni fog, ám nem lesz zökkenő mentes odáig az út. – nevettem el magam.
-Nem számít a lényeg a kitartás.



Üdvözlettel Norah

2016. július 23., szombat

Életjel 2.

Szóval hi guys

Ismét itt vagyok, készenléti állapotban van a 2. rész. Amire számításaim szerint úgy két napot kell várni. Gondoltam szólok, ha valaki még esetleg nézné a blogomat a harmadik résszel viszont nem fogok csúszni. Mivel már meg van írva.
További szép estét nektek.

Üdvözlettel Norah

2016. április 28., csütörtök

Életjel

Hé Guys!

Remélem még itt vagytok egy páran és olvassátok/olvastátok a történetem. Hát egy elég nagy kihagyás volt mostanság, bár még nem is olyan sokat írtam. DE!! Nem terveztem feladni. A következő rész lassacskán kész van és amint lehetséges fel is rakom. Egyáltalán nem akarom magyarázkodni miért nem voltam, igazából elég lusta vagyok, viszont ezen változtatok. Hisz nem azért kezdtem bele ebbe a blogba hogy hagyjam elveszni a második résznél.

Szóval itt vagyok és mihamarabb jelentkezem !!

Puszi : Norah Herrlich